Tegnap este: kultúrprogram Zsófival.
Délutáni mozi Bella Marthával, utána irány a könyvtár. Sajnos Nóri nem ér utol minket, Gábor is csak lassan, így egyelőre csak ketten kiálltjuk a hátán megcsillanó naptól időnként vöröses színű hódpapának, hogy: - Fuss, gyorsan, be a vízbe! -, mikor barnamaci ormótlanul üldözőbe veszi.
- Nézd, ez a Jégmadár, ezt te is ismered. Jaj, drzs, hogy odavágta azokat a halakat!
- Néééézd, most nézd! Hogy eshet már pofára egy madár? - Így.
Mikor észrevesszük magunkat, rájövünk, hogy az egyik nagy kérdésre pont most adtuk meg a választ. Igen. Lehet. Spontán, bármi nélkül. De a nagy kérdés helyére kerül néhány másik, pl: vajon ő is eleve ovis volt, és ezért találtam rá, vagyunk barátok? Egyre inkább hiszem, hogy eleve.
Úgy tűnik, csak mi reagáljuk le a hódot és a madarakat, csak mi jöttünk spontán, és nem a főnöksrác szülinapjára, és csak mi akarunk táncolni. Sebaj. Mi biztosan jót mulattunk.