Tegnap este:
Most nem kell Monának bökdösnie, nem tudok elaludni, édes álomba szenderülni. Akárhogy ordibálok velük, önmagukat ismétlik, cikáznak, kergetőznek, futják ördögi köreiket, az agyamra mennek. A végére elfáradok, már nincs erőm küzdeni velük.

Már másodszor hív ma, még az is lehet, hogy este tudunk találkozni. Nem. Békát kér tőlem. Hármat. Holnapra. Én meg próbálok nem belesikítani a telefonba.
Everyone's taking everything they can, everything they can.
Nincs több. Kifogytam. Már csak a mócsingjaimon marakodhattok.

Jó a spenót, minek tovább adagolni bele a sót? Spontán könnyömlésre anyám Charlie féle gyógyszert önt a vacsorához. Paradox helyzet, hogy pont ő vígasztal.
Mongol-kínai házi segítőtársunk ezt vágja a fejemhez:
Kötekedés
Csípős szél
Nyelved csípős, féltékeny vagy. Szavaid fájdalmas fullánkok, mindenkit magadra haragítasz. Hosszú böjtje lehet még az ilyen keménykedésnek - jobban tennéd hát, ha megfékeznéd nyelvedet.
Pedig nem is féltékeny vagyok. Egyszerűen csak nem bírom elviselni, ha beskatulyáznak. Senkitől. Ilyenkor ki kell törnöm a falakat, és az sosem fájdalommentes. De én nem vagyok ilyen, vagy olyan. Ne tudja senki előre, hogy mit akarok mondani, ha hirtelen felindulásból felhívom beszélgetni. Nem is tudják. Legfeljebb azt hiszik. És nem mindig vagyok én tündér. Valamikor nagyon nem. Gondolatolvasó meg főleg nem. Ha nem látom, nem tudom, mikor van valakinek rosszkedve, nem tudom, mikor nem lehet vele viccelni. Ez van.
Ne hidd, hogy ismersz. Sok minden van idebenn, amit nem engedek ki egyáltalán, sok minden más, amit csak néhányan láthatnak, kaphatnak meg. De annak feltételei vannak. Sajnos azokat nem adom alább. Lehet, hogy beledöglöm, de nem adhatom.