Tegnap este:
Tanulok járni, de minden olyan bizonytalan. Főleg én. Ne engedjétek el a kezem, most ne! Olyan nehéz lenne újra nekiveselkedni és felállni!
De mindenki csak a saját mankóját keresi, az én kezem most útban van.

Bánt, hogy bántottam. Nem akartam. Nem értem, hogy sikerült ennyire. Nem értem, hogy éreztem rá arra, mivel készíthetem ki, és mi vitt arra rá, hogy megírjam neki. És úgy, hogy nem is éreztem, hogy ezzel bántom.
És fáj, hogy bánt.

Téged meg értelek, tudom jól, hogy pont ma, pont ezen a héten neked iszonyú, és fontosabb neked most odamenned. De reméltem, hogy meghallod. Hogy gyere. Most te segíts.

Hirtelen felindulásból elkövetett talpraállásomat rémisztő zuhanás követte. Rémisztő, mert már tudom, hogy ok sem segítenek. Ok ketten, akiket hívnék, hívok, hívtam, ha kellett valaki.

Elvesztem.
Elvesztettek.

Egyre nagyobb itt a zűrzavar. Valaki rakjon rendet. Én már feladtam.