mesél, egyre csak mesél, mesél a hétvégi kirándulásról, ágotáról, a főnökasszonyról, balázsról, időnként újra meg újra kiakadva az aznapi fodrászos sztorin, majd amikor megkérdezem, hogy hogy van a hétvégén gyengélkedő apja, vörösbe borulnak a szemei, és csurran-cseppen egy kis sós lé. ( mintha csak a 'mi van, sírni fog? ' kérdésre jönne kicsit megkésve a válasz). nemgyújtokrá, nemgyújtokrá, kántálja, majd öt perccel később egy szegénynagyi sóhajtással nyúl a doboz multi felé. gonosz dolgok ezek. amik annyira sakkban tartják, hogy már nincs ereje igazán őszintén nevetni sem. amik annyira lebénítják, hogy engem kér meg, hogy hívjam fel az ingridet, és mondjam meg neki, hogy nincs meg a növényszervezettan könyve.
igen, most az van, hogy nem szabad elengedni a kezét, most cibálni kell, amíg hajlandó jönni, most az kell, hogy történjenek jó dolgok is, vidám, vicces és értékes dolgok is. mert ezeket most nem látja, nem találja.
riasztóan ismerős egy helyzet...