Valamit valamiért.
Felelősség egy másik emberért. Több másik emberért. Barátokért. Családtagokért.
Ott van Vivi, akivel (ez tényleg észveszejtő) csak nekem jut eszembe verseket meg meséket olvasni (egy mondat vagy versszak a tiéd, egy az enyém), beszéltetni, meséltetni. Vivi, aki másodikosként bekerült az iskolai rajzkörbe. Vivi, akinek másodszor volt idén nyáron fényképezőgép a kezében, és olyan képeket csinált Móni kislányairól, hogy eldobtam az agyamat (nyolc évesen ilyen porték, megadurva). Vivi, aki most már nem bújik be a szekrénybe, ha idegen jön.
Ott van aztán apám, aki tavaly karácsonykor a kezembe adta nagyanyám pötyögős írógéppel írt 44-45-ös visszaemlékezéseit, a gettót, a menekülést, nagyapám heroinista életét, majd öngyilkosságát. Apám, aki nem sokkal előtte kijelentette, hogy igazából sokat gondolkodott nagyapám megoldásán, és igazából sokszor kedve lenne követni őt. Apám, aki annyit csalódott az emberekben, hogy igazából nincs senki, akivel beszélgetni tudna, mert tudja, senkit nem érdekel az, amit mond, és igazából így már őt sem érdekli az, amiről a másik beszél. Apám, akivel nagyokat tudunk hallgatni, nagyokat tudunk enni, nagyokat tudunk utazni, nagyokat tudunk boxolni, nagyokat tudtunk és talán még mindig tudunk nevetni, és tudjuk élvezni a semmi csöndjét, a magányt, a könyv vagy az újság ízét, az ezeréves templomromot, a várudvarból ránkköszönő harsonásokat, az utat, a sebességet, szacsmót és a zokogó trombitáját, a ligetben csillogó hajnali párát...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése