Vasárnap

Fájok. Megint. Piszkosul. Padló.
Olyan ez az egész, mintha belül be lennék drótozva. Sok-sok elvarratlan, leszigeteletlen drót gabalyog idebenn, és hogy ne szúrjanak, sikerült találnom egy olyan pozíciót, hogy a lelkem összekuporodva, lábakat átkulcsolva éppen elfér, nem ér hozzá egyik dróthoz sem. Hát igen, csak ha megmozdul, rögtön belémered néhány. És a drótot kitépni is irtózatosan fáj.
Kár volt megmozdulni...
Nem, ez nem kényelmi szempont. A kényelmetlen és a majd belegebedek között azért van egy pár fokozat.
Tudom, hogy mivel magamból indulok ki, iszonyat sokat várok el mindenkitől, hátmég... Kibaszott elvárások. Hogy utálom őket, ha velem szemben támasztják őket. Próbálom az enyéimet lenyomni, visszatuszkolni, és elég lenne a másik részéről egy apró gesztus, hogy ott is maradjanak, de...
Olyan most, mintha a tipikusszingli kultúrdzsanki, aki már egy ideje teljesen jól elvan magával és a palackból kiengedett, iszonyatosan szeretetéhes és a másikhoz túlzottan ragaszkodó énem nekifutásból összecsattant volna, és most még nem ért ki a mentő a helyszínre...