az első pillanatban a szívébe zárt, az anyját is elkergette, amikor velem beszélt, megmutatta a kincseit, az előző kutyus sírját, az arcomat csípdeste, mint kis szúnyog, odabökött a fotelre, hogy abba üljek, majd gondolkodás nélkül az ölembe mászott, a tortaevésnél pedig ellentmondást nem tűrően kijelentette, csakis melletem hajlandó ülni, végül pedig megkért, hogy én rakjam be a babaülésbe, ja és a szülinapjára ő is olyan szép csokrot kér, mint az anyukája.
Zita nagyi meg próbált belőlem szövetségest faragni a család többi tagja ellen, persze előadta a szerencsétlen, meg nem értett öregasszony szerepét, amit úgy tűnik, jól reagáltam le, mert felajánlotta a szentistvántéri lakásának másik szobáját, arra az esetre, ha Sosó bántana...
szerencsére a nagyi meg a cserfes dédunokája egy perc nyugtot sem hagytak Sosó és nővére szülinapi ebédjén, így legalább elmúlt a bőghetnékem, ami a héven manifesztálódott (mekkora egy idióta helyzet, ülni a tömött héven napszemüvegben, két csokor virág a kézben, szipogva, szemet és orrot törölgetve...), hála anyám egésznapos lelkiterrorjának...
így múlik el az ember józan esze is, szépen, lassan...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése