a vizitúra

jó is volt, meg nem is.
alapjában véve jó volt, csak otília nem kellett volna oda. vagy ment volna haza balival. az, hogy olyan kevesen maradtunk a végén (heten négy hajóra), csak még jobban kihozta az akarnokságát és pökhendiségét. nem bírta elviselni, hogy nem az történik, amit ő javasol. nem vett minket figyelembe. azt, hogy mi lassan nyolc éve ismerjük egymást, tudjuk, ki mit miért mond, annak mennyi a valóságtartalma, tudjuk, ki mit miért poénkodik, ki mihez ért, kinek lehet bízni a véleményében. őt még nem ismerjük. és ahogy ránktukmálta magát, nem is akarom jobban megismerni.
kár, hogy miatta volt pár feszkó, ami számomra elkerülhetetlen volt, mert a sátramban aludt, és a hajónkban evezett. én nem vele akartam volna vizitúrázni. én vele többet nem akarok vizitúrázni.
mert a vizitúra nem erről szól.
nem arról, hogy arielékkel azon kapjunk össze, hogy ki mennyire fer módon reagálkta le otília aroganciáját.
nem arról, hogy türelmes legyek, meg visszafogott, meg megértő, hanem hogy jól érezzem magam azokkal az emberekkel, akiket szeretek ezer éve.
na mindegy, nem puffogok, jó volt alapvetően a vizitúra, a végére olyan isteni szálláshelyeket találtunk, hogy azt el sem lehet mesélni, esztivel meg bébével bálát görgettünk, szélviharral küzdöttünk meg, pánkokkal haverkodtunk, jókat ettünk, jókat ittunk, felavattam a laposüvegemet is, láttunk soksok kacsát, gémet és jégmadarat...
és kaptam a pasimtól egy állathangos cédét, amit montenegróból hozott.