OSz

na tessék, bekapcsoltam a szabadnapomon a tilost, és itt is a szabad szülésről beszélgetnek a nőcis műsorban. mindenhol most ezt nyomatják ezerrel, amióta lecsukták Gerébet.
ezerszer lerágott csont már, de pár dolog foglalkoztat a legutóbbi biorobotos körlevelek óta.
egyrészt a mit kéne vizsgálni egy terhes nőn, milyen az itteni rendszer, stb téma. amikor Hannával voltam terhes, havonta majd a végén kéthetente mentem a nőgyógyásznőhöz, aki minden alkalommal kikérdezett, hogy hogy vagyok, meg persze előtte megmérték a súlyom, a vérnyomásom, a pisim fehérjetartalmát, stb, de minden alkalommal felültetett a lábfogós székbe, és körbenézett odabenn. így utólag ezt eléggé feleslegesnek érzem, főleg, ha semmi panasza nincs az embernek. havonta vagy kéthetente egy hüvelyi orvosi vizsgálat eléggé eltárgyiasítja az ember alsó fertályát, már nemcsak  a társ érintése társul hozzá, hanem az orvosé is, ami szerintem sok esetben felelős azért, hogy a nők terhesség alatt és szülés után ne úgy gondoljanak a szexre, mint az egész macera előtt. szóval ilyen szempontból nem rossz a holland rendszer, persze azért az már a skála másik véglete, hogy itt csak akkor teszi szét az ember a lábát, ha szül vagy ha gond van (azért az valamilyen szinten abszurd volt, hogy amikor bementem az elkezdődött vetéléssel a kórházba, a doki a beleegyezésemet kérte a hüvelyi ultrahanghoz).
aztán meg az otthonszülés maga, az azért elég gáz téma. persze, szüljön mindenki ott, ahol jó neki. szerintem is ott a legkisebb a szülés alatt fellépő komplikáció, ahol a nő biztonságban érzi magát, ez azért eléggé pszichés dolog. persze otthon is felléphet valami hirtelen gebasz, ami miatt kórházba kell rohanni, és akkor már nem lehet visszaszívni a döntést, azt már mindenki a saját lelkiismeretével rendezi el. mint Wilkóék, akik megforgattatták a farfekvéses babát az utolsó előtti héten, aztán a szülésnél a köldökzsinór a gyerek feje elé került, és a kifelé igyekvő gyerek  maga zárta el annak a keringését, és mire császárral kiszedték, addigra (Anna szavaival élve) eljutott a margaréta-szintre. persze ki tudja, hogy ha nem forgatnak, hanem eleve császárra készülnek, nem lett volna valami más gebasz...
személy szerint én nem szülnék itthon. már Hannával való terhességem alatt is felmerült a kérdés a dokinő meg a hebamme részéről, de egyértelmű volt, hogy én nem vagyok annyira okés ezzel a dologgal, hogy otthon merjek szülni, bár a klinika és az újszülött intenzív öt percnyire volt tőlünk. a második terhességnél itt automatikusan felmerült az otthonszülés, merthogy itt a legnagyobb az osz aránya a világon, de az első szülésélmény után nem mondtam volna szívesen igent rá. egyrészt én (minden naiv elképzelésemmel ellentétben) csöppet sem bírtam a fájásokat, ordítottam, mint egy fába szorult féreg (mondjuk azóta mindenfelé olvasom, hogy a beindított szülések, amik ugyanilyen gyorsan zajlanak le, mindenkinek elviselhetetlenül fájnak. simán benne van az, hogy a szép lassan beinduló vajúdás alatt beáll a szervezet a fájdalom elviselésére, de ha durr-bele, benyomják az oxitocint meg a prosztaglandint, nincs meg a fokozatosság, csak a hirtelen iszonytató fájdalom). másrészt hánytam, nagyon véreztem, és a kinyomás alatt nemcsak a gyerek jött, de mivel a németeknél sem divat a beöntés, szar is. mindezeket nem kívántam sem a nappalimba, sem az ágyamba. pláne nem a lányom szeme elé. és azt sem szerettem volna, ha az ordításom és fájdalmam társult volna a kistesóhoz.
ez simán konzervatív hozzáállás, és simán lehet, hogy ha egyszer valaha terhes leszek (a vetélés után sokszor azért voltam iszonyat szomorú, mert azt éreztem legbelül, hogy ennyi volt, ez volt a két lehetőségünk, és ez volt igazából az elviselhetetlen és talán még most is feldolgozhatatlan), naszóval, ha leszek még valaha terhes, és az itt lesz, lehet, hogy itthon fogok szülni, mert itt csak úgy enged be a bába a kórházba (vele kell bemenni, ha ő azt mondja, hogy még nem, akkor nem), ha már x centire kitágult a méhszáj, ergo a vajúdás nagy része biztos, hogy otthon zajlik. az egyik itteni bába szerint, ha Hanna az első fájások megjelenése után négy-öt órával kinn is volt, a második gyerek hipp-hopp kinn lesz, szóval a bábától függ, hogy a kinyomásra beérek-e majd a kórházba.
mindegy, mindez csak hipotetikus álmodozás a milennehákról.
ami viszont piszkosul zavar, az a mentalitás, ami magyar agyak legtöbbjében van. az a hihetetlen elzárkózás a másképp is lehetne dolgoktól, iszonyat kevés ember nyitott annyira, hogy meglássa ezekben a pozitív dolgokat, mindig csak a "és mi van, ha elkezd vérezni az anya" vagy " és mi van, ha tüdőgyulladás van az újszülöttnek, vagy beakad a szülőcsatornába, vagy a nyaka köré csavarodott a köldökzsinór" típusú kérdések jönnek. hogy mi van akkor? akkor kell segítség. kórházi. és ha nem jön össze, vegyük hozzá, ez benne volt a pakliban.
merthogy nem vagyunk mindenhatók. még a kórházak sem garantálják azt, hogy minden rendben lesz.
de persze mit is akarunk egy olyan országban, ahol lassan a nőknek még abba sem lesz beleszólása, hogy vissza szeretnének-e menni dolgozni mielőtt a gyerek oviba menne, vagy hogy a terhességüket meg szeretnék-e szakítani. ezekhez képest a hol akarok szülni tényleg csak apró részletkérdés.
ez utóbbihoz egy adalék:

"Ezt nem bírom megállni: Ertsey Kati frakciótagunk ma reggel napirend előtti felszólalást intézett a kormányhoz az EU Bizottság nemrég elfogadott férfi-női esélyegyenlőségi terve kapcsán, vagyis hogy jó lenne, ha a magyar kormány is tervezne valami hasonlót (pl. bölcsődei férőhelyek létesítése, családi napközik támogatása, és a nők rugalmas munkavégzési lehetőségeinek bővítése, stb)

 Soltész Miklós KDNP-s államtitkár elutasító válasza után odament Katihoz, és privátban ezt mondta:- én igazán nagyon szeretlek, de ezt az SZDSZ-es szöveget ne nyomjátok már, te egy rendes, templomjáró asszony vagy, miért nem látod be, hogy ebben az országban mások a nők igényei?

 No comment"