Na
Hát most már elmondhatom, hogy ilyet is csináltam....
Próbáltam a január elseje óta írt dolgaimat word-ből berakni, de ezek a benti gépek katasztrofálisak. Mindegy, kezdjük mától.

Nem, nem és nem. Soha többet. Tegnap este harmadszor estem ugyanabba a csapdába, amilyen naiv liba vagyok. Pedig tényleg tudhatnám, hogy ilyen sörözésekre elhívják őt is. Ő pedig el is jön. Szomorú és kiábrándító, amikor az ember rádöbben, hogy fogalma sincs, mi fogta meg az expasijában. Idegesít, az agyamra megy, legszívesebben letagadnám, hogy ismerem. Pedig három és fél évet nem ér letagadni. És Vele jópofizik, Őt nyaggatja, Neki mondja a vicceit. És azt meséli az úgynevezett haverjainak, meg nekem, hogy mennyire rossz egyedül lenni egy albérletben. Igen, azt hiszem ez volt az, amitől tegnap este besokkoltam. Na jó, azért ennyire nem volt szörnyű az este, csak a legvége, meg amikor hármasban sétáltunk a Blaháról hazafele. Na ezt soha, soha többet. Ez az első újévi fogadalmam.

Még mindig nem jött ösztöndíj, pedig reggel kiderítettem, hogy 2001. szeptemberében kaptam meg az elsőt, vagyis nincs havi csúszás. (A kiderítési akció közben előkerült a szombati hiszti kiváltója, az egész álló nap keresett tollkupak.) Ezek szerint bármikor megjöhet a nagy lé, az emelt, amit a rég eltervezett dolgokra lehet költeni. Iszonyat. Mármint csóró egyemistának lenni.

A már régóta meglevő 'nincskedvemsemmihez, plánenemdolgozni' hangulat ma szőrén szálán eltűnt. Elkezdtem lelkesedni. Remélem nem múlik el hamar. Komolyan élveztem, hogy egyedül vagyok a laborban, azt, és úgy csinálok, amit és ahogy akarok, zenére, teaszünettel. Esélyes azonban az első negatív eredmény utáni lelombozódás, de felcsigáz maga a tudat, hogy tudok még lelkes lenni. Előre.