A tegnap esti kultúrprogram vitathatatlanul jóra sikeredett az örök újrakezdővel. (Zsófiékat már az elején elvesztettük.)
Úgy hívott föl délután, mintha semmi gubanc nem lett volna. És egész este nevetett a szeme.
A Csocsó az oldalpáholyból egészen korrekt volt, koltais, de fogyasztható, színészi remekelésekkel megtűzdelve.
A pékség a koradélutáni arcát mutatta a kedves tejeskávés nénimmel és az o állandó, zakós kuncsaftjával, meg a hotdoggal.
A könyvtárral sikerült elkábítanom. Tudtam, hogy kincset találtam, és azt is, hogy neki is bejön majd. Nem bírtam ki nevetés nélkül azt, ahogy mindketten ugyanazt a kényszert éreztük, hogy rázúdítsuk a másikra a nem együtt töltött napokat, élményeket.
Aztán meg az Üvegtigris az emeleti kávézóban, az elmondhatatlanul finom, kellemes, családias volt a maga sörözős, cigarettázós, beszélgetős, baráti mivoltában. Meg ahogy Otília osztott, szorzott, londoni minimálutat számolt, programokat ajánlott, próbálta meggyőzni őt, hogy mégis megéri az az öt nap.
Gyönyörű. Fílinges. Kihagyhatatlan.
Csak így egyszerűen.