Verőfényes reggel a párolgó medencében: emlékeket idéz.
Látom az Aranyhal alatti Dunát, ahogy játszik a napfény a leveleken.
Látom a kenunkat az öreg-Rábán, a tiszta vízben látszanak a kavicsok, amik fölött éppen elsiklunk, és a felénk meredő fák gyenge gyökerei. Látom a többiek rémült fejét, amikor nekiütközünk a fának. Látom, ahogy Csabi kihalássza nekem a zsákmányt: egy felfújható matrac-párnát (te jó ég, már 7 éve, de még mindig azzal járok vízitúrázni).
Látom pár évvel később bébét, ahogy magára aplikálja a mentőmellényt, kitömi a polója ujját, és felveszi koncos alig-szalmakalapját. Látom a csapatot, a szabadnapon, ahogy fekszünk az árnyékban, és hallgatjuk a meglepetés-sztorit.
Látom a Bordog-zugot, ahol az elágazást a törpegém mutatja. Látom a nagy zivatart, ami alatt a kettészakadt csapat próbálja kiadni magából minden sérelmét.
Aztán látom a jégesőt, a freelandes kommerszfeles esőtáncot a homokparton, a vihar-engesztelő készítését az esőkabát alatt.
Ide-oda. A napfényes oldalról az árnyékosra, az árnyékosról a naposra.
Így megy ez.

Most kivételesen megvártam, hogy a kis gyöngyök áltisis emlékeim legszebbikét játszák: a lejtőn-legurulást. Az ember fogja magát, lefekszik a lejtőre merőlegesen, és elindítja magát a jó kis koraesti lejtős réten. Aminek olyan jó koraesti nyár szaga van. Szóval kis igazgyöngyeim pörögtek, forogtak, gurultak, amerre csak lehetett. Csiklandoztak, de csak kellemesen.

Gyenge sugarú langyos víz, langyosan melengető gyenge napsugarak. Kell ennél több? Csak egy pohár tej, és egy túróstáska.