Mindenki elment, egyetlen szürkemaciként kutyorgok a laborban, belerévedve az oszlopból kibuggyanó csöppek univerzumába.
Mindenki elment, igen, mert kettőkor kezdődött Gábor doktori védése, amire én is el akartam menni, de persze nem bírtam ma reggel kilencre beérni, így aztán jó későn kezdtem el az affinitás-kromatográfiát, amit félúton nem nagyon illik abbahagyni, mert hát akkor dobhatja ki az ember ugye a mintákat a ... (megfogadtam, hogy nem írok többet csúnyán, mert nagyon alpári lettem, és ez nem jó, de most momentán nem jut eszembe szebb szó annál, hogy a picsába, na baszki, leírtam, nabasszameg.) Szóval mondtam főnöknek, hogy nem tudom félbehagyni a kísérletet, mentsen ki Gábornál, amire ő széles vigyorral válaszolta, hogy az jó, az jó, sok sikert, mintha sose látott volna a laborasztal mellett valamit is csinálni, mintha két évig a kisujjamat se mozdítottam volna, de mindegy, ez most nem lényeges, nem ezt akartam elmesélni. Hanem azt, hogy mennyire jóság egy vízcsepp. Egy csepp fehérjével teli puffer (ez de szarul hangzik... pedig konkrétan tényleg gyönyörű). Néztem a cseppeket, mert 5 cseppenként kellett frakciókat gyűjtenem, és persze mindezt manuálisan (biorobot használat közben). És ahogy számoltam a szépen lassan, kényelmesen előbuggyanó, majd növekedő, aztán szépen komótosan babapiskóta formát öltő, és végül lehuppanó cseppeket, azt, ahogy a halványbíbor eppendorállvány és a gélfuttató képe mennyire gyönyörűen tükröződik, képződik le rajtuk, elvesztem a részletekben, de furcsamód a számolás ugyanúgy ment, nem volt semmi hiba (biorobot a számolóprogram mellett egy csodálkozóprogramot is le tud futtatni ezek szerint). Hmm. Ritka percek édes egyike.