- Eliza - mondtam -, a könyvek közül, amelyeket felolvastam neked, igen sok azt állítja, hogy szeretni a legeslegfontosabb. Talán el kell hogy mondjam most neked, hogy szeretlek.
- Hát mondd - mondta Eliza.
- Szeretlek Eliza - mondtam én.
Ezen elgondolkodott.
- Nem - mondta nemsokára, ez nekem nem tetszik.
- Miért? - kérdeztem.
- Mert olyan, mintha pisztolyt szegeznél a fejemhez - felelte. - Csak arra jó, hogy valakivel olyasvalamit mondassunk, amit valójában bizonyára nem gondol. Mi mást mondhatnék erre én, vagy akárki más, mint azt, hogy "Én is szeretlek"?
- Hát nem szeretsz? - kérdeztem én.
- Mi szeretni valót találhat bárki Bobby Brownon? - válaszolt Eliza.
...
Olykor a Gyertyatartók Királyának neveznek, mert több mint ezer gyertyatartó van a birtokomban.
De a középső nevemet jobban kedvelem: Nárcisz-11. Verset is írtam róla, no meg persze az életről is:
Magként kezdtem,
hússá lettem,
rossz, ha fájok,
jó, ha ettem.
Aludnom kell,
álmot látnom,
röhögnöm és
ordibálnom.
De ha végem
már mint húsnak,
ültessetek
el nárcisznak.
...
Van énnekem némi tapasztalatom a szerelemmel, vagy legalábbis azt hiszem, habár a szívemnek legkedvesebb tapasztalatok inkább az "elemi tisztesség" kategóriába sorolhatók. Valakivel rendesen bántam egy darabig, vagy éppenséggel iszonyatosan sokáig, és viszonzásul az illető is rendesen bánt velem. Szeretetnek, szerelemnek vajmi kevés köze volt ehhez.
Meg aztán magam sem tudom, hogyan szeretem az embereket, hogyan a kutyákat.
Gyerekkoromban, amikor épp nem néztem filmvígjátékot vagy nem hallgattam rádiókomédiát, kritikátlanul szeretetteljes kutyáinkkal sokat hemperegtem a szőnyegen.
Ma is gyakran megteszem. Még javában bírom, amikor a kutyák már rég elunták, belezavarodtak, elröstellték. Én akár örökké is bírnám.
Hehe.

Vonnegut: Börleszk, avagy nincs többé magány (1978, '81-es magyar kiadás, Réber László rajzaival)