nem tudom elmondani, szavakba önteni, valami rossz beköltözött tegnap este, valami kis rosszkedv-féreg, vagy szorongás-vírus, és érzem, hogy szép lassan belémnő, és nagyon rossz érzéseket köpköd belém.
mindig ez van, ha egy gondolatot, egy érzelmet vagy egy mozdulatsort nem viszek végig, mert pörög az agyam, és azt pörgi, hogy most ezt ne. mert a gondolat, érzelemkifejezés és mozdulat helyén csak egy kicsike rosszízű üresség marad, ami pusztító hatású, pusztítóbb, mint bármi más a világon. a rosszízű ürességbe beköltöznek gonosz kis lények, igen, akik addig is bennem voltak, csak nagyon mélyen, de az a kis űr elég nekik, hogy megkapaszkodjanak, életre keljenek, és ... nem. nem hagyom, hogy eluralkodjanak. nem hagyom, hogy pánikot keltsenek. nem hagyhatom. nem akarom.
nem akarok még egy tegnap estét, nem akarok többet a fotelben keresztben átkulcsolt lábakkal várakozást, ami alatt bepánikolok, várni, amíg fürdik, hogy aztán lenyugtasson, nem akarom, hogy szinte ordibálnom kelljen magamban azt, hogy nem igaz, nem lehet, hogy ez csak ennyi legyen, nem akarok más szemével látni, nem akarom más véleményét érezni, nem akarom tudni, hogy ki mit gondol éppen, mert az, mint egy fal, megállít, mit megállít, nekikoppanok, majd fájó fejjel legubbasztok előtte, bólogatva, mint egy autista.
tudom, hüjén reagáltam le a tegnap estét, de úgy éreztem, szégyelli, hogy én is tépek bébéékkel, aztán meg bármikor odamentem hozzájuk, nem éreztem jól magam, hiányzott valami közös kapocs, valami közös energiaátadás, szavak nélküli lélekpuszi, valami, ami összekötne minket, erre aztán ráparáztam, és aztán a hazafele tett megjegyzései meg még egy lapáttal rátettek, és erre úgy éreztem, elbombáztak a negtív hullámok, én meg elsűllyedek köztük.
remélem ez csak egy depressziós másnap, és holnapra kialszom magamból...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése