beszarás, hogy mennyire lenyúzzák az embert a legprosztóbb kifőzdében, miközben cagliariban egy közepes étterem feleáron adja az isteni kajáját. ja, mellesleg az ember könyökén jön ki az a húszféle kaja, amiből mindenhol választhat (a kacifántos halas vagy nyerssonkás előételektől a kagylós spagettiig - semmi gusztusom nem volt a tengeri herkentyűkhöz, úgyhogy nekem maradt vagy háromféle kajalehetőségem).
(csakúgy mellesleg a klasszikon most a maskenáda valami nagyon kis fincsi klasszikus feldolgozása megy, isteni, jé, és meg is lehet rendelni itt a klassziktól, hát ez kurvajó üzleti fogás, onlájn aktuál pléjliszt linkkel a megrendeléshez, baszki, megadurva, meg is rendeltem a nagy meghökkenéstől, hú ez gyorsanment)
naszóval vissza a topikhoz, kajaügyben nem voltunk nagyon hepik, az édes reggeliktől a kiadós (négy fogást esznek, aszongyák) de szar vacsikig. végülis rájártunk a közértekre, ahol szendvicset csináltattunk magunknak, és vettünk hozzá parit meg gyümölcsöt.
szóval szardiniára kirandulni érdemes menni, nem pedig siófokozni, merthát azért ott siófok, jó, mondjuk ha tengert akar az ember, akkor se jó a balcsi, ha beleáztatja a sóskukoricát...
de kirándulni azt lehet, marhaszép tájak meg hegyek vannak ám ott, csak persze kell gps, meg német túrakönyv (a németek imádnak túrázni, és nekik írnak részletes túrautakat ismertető könyvecskéket), mert a rohadt helyi túraszervező gennyládák offszezonban nem indítanak már vezetett utakat, de a leszedett irányjelző táblákat azért vissza nem rakják.
így aztán hiába másztunk kétésfél órát felfelé, a hegy tetején hiába voltunk százméternyire a hegy belsejében levő, kétszáz körül épített kővárostól, az istennek sem találtuk a bejáratát, így aztán éhesen szomjasan visszakutyagoltunk, anélkül, hogy tiscalit láttuk volna, bár a hegy, amit megmásztunk, gyönyörű volt.
habár, lehet, hogy a másik oldalról lett volna érdemes megpróbálni, mert amikor egy szoroshoz igyekeztünk, találtunk egy tiscali táblát a másik irányba, nade akkor már feladtuk a kővárost. a szoros is szép volt, erdőn mentünk át odafele (ez igazán ritka), és másztunk is rendesen, és láttunk folyót, amiben nemcsak kő volt, hanem víz is (ez is irtó ritka jelenség volt sajnos).
meg voltunk két cseppkőbarlangban is, amik a tengerről nyíltak, az egyiket fókák használták régen, de hála a sok turinyónak, mind el lett zavarva, a másik csak szimplán gyönyörű volt, de a tenger annyira hullámzott, hogy visszafele már lépcsőn mentünk fel a part mentén, mert a hajó irtózatosan sokat dülöngélt, nem volt kedvünk abba beszállni.
persze mi is voltunk strandolni is, elhajóztunk cala lunába is, ami egy álomszép öböl, a homokpart másik (szárazföldi) oldalán pedig egy folyótorkolat van, és a homok alatt bukik le az édesvíz valahogyan, és mivel ebben is volt víz, igazi kis oázis volt ez. kár, hogy zuhogott az eső, és a büfében kellett párszáz emberrel kucorognunk, míg a visszafele hajó értünk nem jött (persze szieszta alatt nem jár a hajó, ahh, szieszta, ne is beszéljünk róla, déltől ötig semmit nem lehet csinálni, csak enni, de azt is mondjuk csak háromig, aztán meghal minden település, őrület).
aztán utolsó előtti napon cagilariba visszafele menet láttunk vadon tartott feketemalacot is (mit láttunk, úgy kellett ledudálni őket az útról), és perszehogy akkor láttuk a legszebb helyeket, úgyhogy ha egyszer nagysoká véletlenül mégis szardíniára enne minket a fene, már tudjuk hova kell menni.
de kisgyerekkel semmiképpen sem. a sok marha próbálta feltuszkolni a kishajókra a méterszéles babakocsit, és az alig párhónapos gyerekeket a tűző napon tartották délben, brrr. nem, jövőre max sorponba megyünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése