Fárasztó volt ez a nap is. Pedig még este lesz buli is.
Még mindig azon rágódom, hogy mi lett volna, ha Bali megtalál. Az már úgy nem is vicces. Ha tudja, olvassa. Vagy lehet, hogy az zavarna csak, ha tudnám, hogy tudja, olvassa.
Vicces, hogy milyen kiváncsiak az emberek. Kukkoló népség. Mindenki szeretne belelátni a másik gondolataiba, pedig az nem is mindig jó.

Judit telefonált. A téli depresszióról forgatnak. És kellene egy emberke, aki elmegy kivizsgáltatni magát (persze ezt mind felveszik, és a végén riportot készítenek vele).
És arra gondolt, hogy ő lenne az a valaki, de leszavazták.
Kedves, hogy rögtön utána én jutottam eszébe. Bizonyos szempontból kedves.
Ha nem ismerne, azt gondolnám.

Eszter tehet róla. Nem én. Az idétlenségével mindig kihozza a legidétlenebb (na jó, csak majdnem a legidétlenebb) formámat. Egész délelőtt nevetve dolgoztunk. Hatalmasakat kacagott a poénjaimon, én meg rajta. Egész napra mosolyt varázsolt az arcomra.

Ovis mosolyogva kiment kiflit venni az ebédhez.
Egy hatalmas zsákkal tért vissza. Benne ananászos ivójoghurt, rágó, barackos pilóta tallér, ÉS Frutti Pumpedli. vagy valami hasonló. Szigorúan a kultiban elfogyasztandó. Odakinn.

Ovis, a jóllakott napközis mosolyogva megsúgta a nagy titkot. Bali elkeseredett keresésbe kezdett, hogy megtalálja. Elküldte ovisnak eredménytelen keresése eredményeit. Ovis elnevette magát, és huncutul azt írta Balinak, hogy nem is. Hogy csak viccelt. És akkor jött a telefon Balitól, hogy volt tíz perc, amíg abban a hitben élt, hogy megtalálta ovist, és leizzadt azoktól, amit máshol, mástól olvasott.
:)

Jól hallom, de elsőre mégsem kapcsolok. Igen, alkoholos kókuszos bonbonnal kínál a pénztáros srác.
Szinte biztosra vesszük mindketten, hogy ez megint egy olyan alkalom, amikor o még annyi fáradságot sem vesz, hogy lemondja.
Meglepetés: még a reklám alatt befutnak, és lehuppannak mellénk.
Szerelemtől sújtva. Hatalmas nevek. Irtó jó képek, színek. Piszok jó rendezés. A lány meg tündéri, emberi, néha félelmetesen ismerős. És ajándékképpen a zenét a nagy tangóharmonikás adja.
A stáblistában feltűnik Olivér neve is, legalább valami egy kis mosolyt csal arcunkra. Mert hát ugye Olivér négy évig ült a mellettünk lévő padsorban. Ő csinálta a dizájnt, meg a főcímet papa filmjében.

Miért álmodtam megint Balival és Anettkával? Az előbbi még hagyján. De mit keres ez a némber a tudatalattimban?

Verőfényes reggel a párolgó medencében: emlékeket idéz.
Látom az Aranyhal alatti Dunát, ahogy játszik a napfény a leveleken.
Látom a kenunkat az öreg-Rábán, a tiszta vízben látszanak a kavicsok, amik fölött éppen elsiklunk, és a felénk meredő fák gyenge gyökerei. Látom a többiek rémült fejét, amikor nekiütközünk a fának. Látom, ahogy Csabi kihalássza nekem a zsákmányt: egy felfújható matrac-párnát (te jó ég, már 7 éve, de még mindig azzal járok vízitúrázni).
Látom pár évvel később bébét, ahogy magára aplikálja a mentőmellényt, kitömi a polója ujját, és felveszi koncos alig-szalmakalapját. Látom a csapatot, a szabadnapon, ahogy fekszünk az árnyékban, és hallgatjuk a meglepetés-sztorit.
Látom a Bordog-zugot, ahol az elágazást a törpegém mutatja. Látom a nagy zivatart, ami alatt a kettészakadt csapat próbálja kiadni magából minden sérelmét.
Aztán látom a jégesőt, a freelandes kommerszfeles esőtáncot a homokparton, a vihar-engesztelő készítését az esőkabát alatt.
Ide-oda. A napfényes oldalról az árnyékosra, az árnyékosról a naposra.
Így megy ez.

Most kivételesen megvártam, hogy a kis gyöngyök áltisis emlékeim legszebbikét játszák: a lejtőn-legurulást. Az ember fogja magát, lefekszik a lejtőre merőlegesen, és elindítja magát a jó kis koraesti lejtős réten. Aminek olyan jó koraesti nyár szaga van. Szóval kis igazgyöngyeim pörögtek, forogtak, gurultak, amerre csak lehetett. Csiklandoztak, de csak kellemesen.

Gyenge sugarú langyos víz, langyosan melengető gyenge napsugarak. Kell ennél több? Csak egy pohár tej, és egy túróstáska.

Lelkiismeret van. Furdal is.
Link alak lettem. De mikor? Mitől?
Egész héten rohantam, intézkedtem, csináltam kísérletet is, de mit fogok hétfőn a főnöknek tálalni? Megint a nagy semmit. Valamit sejtető, de mit sem mondó, illetve szép, negatív eredményeket.
Nincs erőm már ehhez. Hogy odaálljak elé ezekkel.
Igaza van a bácsinak, aki reggel a mozgólépcsőn azt ordibálta: Rohadt kupleráj itt minden! Rohadt kupleráj!
Itt is, otthon is, mindenhol.

Tegnap fönők Sgyival beszélgetett.
Kilépés-szag terjeng már megint.
Gyomorfacsaró.

Tegnap valami baj volt ezzel. Pedig egy csomó mindent akartam mesélni.
Na mindegy.
Ide fogom majd őket írni, ha lesz rá időm.
Judit-lemondások vannak.
Rohanás van.
Ügyintézés Sredinek.
Meg jóga jóga ligice
Meg úszás.
Szóval majd írok én.

Elküldtem ugyanazt a levelet a házi címemről is.
És még ma válaszolt.
Elnézést kért, hogy az elsőre nem írt.
Körbekérdezte a környező laborokat, de sehol semmi jövő januárig.
De akkor már lesz neki postdoc helye.
Csak nekem nem lesz addig doktorim.
Meg még azt is írta, hogy gyakran jön Pestre, és majd megkeres.

Én nem ezt a levelet vártam...

Sajnálom, de ez én vagyok. Mindig is voltak ilyen allűrjeim, nem tagadhatom le magam. De igyekszem mondjuk havi egy-két alkalomra lecsökkenteni az ilyeneket. Mármint az olyanokat, hogy három előtt 5 perccel érkezem meg a gyakorlatra, ami 12.40-kor kezdődött, és háromkor ér véget. Mondom, ez én vagyok.

Tegnap este ehte hétfogásos indiai vacsit produkáltunk Sredinél.
Este tízkor alig élve hazaértem, és úgy éreztem magam, mint a szerencsétlen farkas, akinek telepakolta a fránya vadász a hasát
mindenféle vese meg epekővel. Be is ájultam a patakba, ahol a paplan lágy hullámai rögtön el is ringatak.
Álmomban ragyogó napsütésben gyalogtúrán vettem részt. Valami poros földúton sétáltunk, hátunkon a zsákkal. Vagy tízen-tizenöten lehettünk, de én csak Nusit, meg JóriBalit ismertem. Sajnos rossz vége lett az álomnak, jól összevesztem mindkettejükkel.
Álmomból felébredve felültem, hogy megnézzem, hogy most éppen négy vagy öt óra van-é, és meglepődve konstatáltam, hogy csak éjfél múlt. Valami halvány fény játszadozott a szobámban, ami megvilágította az ágyam mellett, a hifim előtt ülő cigarettázó nőt. Anettka volt, terhesen. Meglepően normális volt a hangja, nem hadart, sőt az élet nagy kérdéseit feszegette, amíg hozzám beszélt. Igazat is kellet neki adnom, annyira jókat szólt.
Ekkor mentem ki pisilni (nem, nem történt meg az ilyenkor szokásos), és a résnyire nyitva hagyott wc-ből követtem az eseményeket. Anettka is kijött utánam, hogy köszöntse éppen megérkező párját, gyermeke apját, DénesÁdámot. Beszélgetésükből csak foszlányokat sikerült kiszűrnöm, mint pl. Most akkor ki vizsgázott ötösre gitárból, én vagy te?!
Magukra hagytam őket, visszamentem a szobámba, és bekapcsoltam a rádiót.
Ekkor lépett be a szobámba anyám, kezében egy tálca, rajta hemendeggz.

Fél nyolckor garantáltam magamnál voltam, kicsit fáradtan ugyan, de felhangosítottam a rádiót, kivittem a tojásmaradványokkal tarkított tányért, és elméláztam az éjszaka történteken.

Nincs mese. Le kell állnom ezzel. Hosszabb szünet után péntek óta megint, sőt, kicsit túlzásba is vittem.Le kell állni ezzel. mert hát mi van akkor, ha a pénteki csilisbab óta folyamatban lévő zabálásaim által okozott alhasi vérbőleny maradandó agykárosodáshoz vezet?
Félek, kezdeti tünetei már jelentkeznek rajtam....

Már harmadik napja vagyok iszonytatóan fáradt.
Már negyedik napja zabálok rendületlenül. Sokat.

Vasárnap valamilyen vad parti lehetett este a citadellán. Már délután gyülekeztek a dolmányos és vetési varjak, meg a csókák. Nem tudom leírni, milyen élmény egy rakás rekedtül károgó, közönyös, hatalmas, imádott madár között sétálni. Leírhatatlan. Át kell élni.

Kicsit korán kezdodött a szombat.
Pedig csak fél egyre kellett tömött sorokban bevonulni.
A glédában aztán meglepi várt: a trafópince vadiúj sztárja mosolygott rám ezer példányban, és ezer szelebritinek borítékoltam ezt a meglepit.
Jól megkaptam ezért a magamét. Pont egy kardigánnyit.

Fránya dologok ezek a számítógépes játékok. Kikészítenek. Már szörnyella autójától is sikítófrász jött rám, de ezek a vöröshangyák, aztán meg a csíborok teljesen rossz hatással vannak rám. Izgulok. Ordibálok. Idegeskedem. Nem szeretem, de mégis játszanom kell (valami belül késznyerít rá) Vivivel az Egy bogár halálát.

Este beszélgetos házibuli Budán. Vicces. Boros. Tetoteraszos. Végtelenül kellemes. Emberi.

Volt egyszer régen (úgy három napja) egy péntek.
Fránya munkanappal kezdődött. Gabit tanítottam sejtet feltárni.
Aztán valahogy este lett, és a belvárosban, a nyújor ker-ben találtam magunkat. (Imádom a vicces oldszkúl kardigánom, de miért csak fickóknak csinálnak vicces ingeket?)
Majd egyszer csak elém került két hagyma, és pár perc múlva egy sredit-meghazudtoló csilisbab-költemény.
Kicsit később pedig két idiótát találtam magam mellett, akik különféle dolgokat skandáltak, mindenkit túlüvöltve. pl, hogy Szavvi, meg hogy Vasszi, de CsabaTibi is sokszor előkerült. Kicsit amorfnak tűntek a színpadon az emberek.
A nagy igazságok az udvaron születnek.
Aztán a vége felirat előtti szokásos zárókép: csirkeszendvics fölött nagy szünetekkel pislogó szempár.

Mona visszamondta a mozit, maradt tehát tegnap estére a Frenák-féle Feast Zsófival.
Hmmm.
Tényleg erről, csak erről szólna az egész életünk? Azt hiszem, nagyrészt igen. Szomorú.
Különböző embertípusok, különböző életstílusok. Kedvencem a Zsiráf. Aki az is marad egész végig. Neki például nem erről szól az élete. :-)
Egyébként megint szelebriti-míting volt, megjelent a búrafejű kultis-pincér, az egyik nemtomhovatenni,deismerem fickóról kiderült, hogy ő az egyik táncos, a pincében pedig LagziLajcsi után MüllerPSziámi osztogatta a pontos labdákat.
Aranyos este, és még villamossal utaztam haza.

Előbújt, éppen elgémberedett tagjait nyújtoztatta, mikor észrevett. Hatalmas csókot cuppantott a homlokomra, majd búcsúzóul így szólt:
- Ne félj, hamarosan jövök. - és megkergetett egy-két rakoncátlan felhőcskét.
Ez ma támadt hirtelen jókedvem oka.

Hogy a fenébe ne tulajdonítsak minden apróságnak jelentőséget, amikor minden mindennel összefügg?!
Tegnap, amikor megérkeztünk a könyvtárba, éppen Dian Fossey-ról ment egy dvd.
Ma pedig felajánlja nekem az antikvárium megvételre a kábé tíz éve vágyott, sehol sem talált Gorillák a ködbent.
Most komolyan, ez nem őrület?

Olyan ez, mint egy vallás.
Megvan a maga szigorú szertartásrendje.
Először is be kell mosakodni, kezet fertőtleníteni.
Aztán a szentélyben be kell kapcsolni az UV-lámpát 10-15 percre. Addig felmelegítjük 37 fokra a médiumot. (na tessek, mondom, hogy transzcendens dolgok ezek!)
Közben a mikroszpókkal megnézzük, hogy van az istenként csodált `aprónépség`.
A szentélyben nagyon kell koncentrálni. Nem lehet ám akárki aprónépség papja. Csakis az teheti be a kezét a szentélybe, aki képes arra, hogy összeszedetten és sterilen dolgozzon VELÜK.
Igenis büszke vagyok arra, hogy aprónépségnek jó papja vagyok.
És hogy szeretem őket.
Mert szépek.
A legszebb hela. Mondjuk a mostani fibroblasztok is pofásak, csak még most probálnak magukhoz térni a sokéves hibernációból. kako és a klónja elég randa egy jószág. Olyan, hogy mondjam, izésen nőnek. Először maguk alá csinálnak. Egy olyan dolgot, amit Katával elneveztünk extracelluláris mátrixnak. Mert valszeg az. De randa, és macerás emiatt kezelni őket. És pont ők a fontosabb témám résztvevői.
De a gyerekeknek nem szabad rájönniük, hogy valamelyiküket jobban szeretem. kakoval is próbálok jól bánni. Ígérem.

A tegnap esti kultúrprogram vitathatatlanul jóra sikeredett az örök újrakezdővel. (Zsófiékat már az elején elvesztettük.)
Úgy hívott föl délután, mintha semmi gubanc nem lett volna. És egész este nevetett a szeme.
A Csocsó az oldalpáholyból egészen korrekt volt, koltais, de fogyasztható, színészi remekelésekkel megtűzdelve.
A pékség a koradélutáni arcát mutatta a kedves tejeskávés nénimmel és az o állandó, zakós kuncsaftjával, meg a hotdoggal.
A könyvtárral sikerült elkábítanom. Tudtam, hogy kincset találtam, és azt is, hogy neki is bejön majd. Nem bírtam ki nevetés nélkül azt, ahogy mindketten ugyanazt a kényszert éreztük, hogy rázúdítsuk a másikra a nem együtt töltött napokat, élményeket.
Aztán meg az Üvegtigris az emeleti kávézóban, az elmondhatatlanul finom, kellemes, családias volt a maga sörözős, cigarettázós, beszélgetős, baráti mivoltában. Meg ahogy Otília osztott, szorzott, londoni minimálutat számolt, programokat ajánlott, próbálta meggyőzni őt, hogy mégis megéri az az öt nap.
Gyönyörű. Fílinges. Kihagyhatatlan.
Csak így egyszerűen.

Bloody day, good for nothing.
Négyből három delikvens elvérzett. Mészárosnak érzem magam. Mennyire durva rész már az a tegnapi filmből, amikor letaglózzák a marhákat. Kiborítóan durva. Na, pont ugyanúgy érzem magam, mint azután a jelenet után.
Teljes állás.
A Mikulás kiállítás meg egy nagy kalap szar.

Levél még mindig sehol.
Egy fecske csinált tegnap este nyarat. Én nem az a fecske vagyok. És az én nyaram nem olyan, mint az övé.
Az én nyaram, álmaimban, odalenn van délen.
De levél még mindig sehol.

Holnap vizsgáztatok, kivételesen Cs-val. Utána próbanapra megyek. Félek, hogy ez főállás, és akkor nekem nem lehet. Mondjuk havonta 20 nap, fél háromtól késő estig, lehet, hogy sok lenne. Lehet, hogy mégsem olyan jó ötlet, mint elsore látszott. És jógára sem tudok miatta menni. És persze innen kettőkor le kell lépni. Felelősség, kötelezettség-vállalás, fix pénz, fix időbeosztás. Akkor most nekem már nem is lesznek szabad délutánjaim, estéim?!?
Annyira bizonytalan minden. Hát még én.

Nem vagyok hajlandó arra, hogy más alantas öröme legyek. Akkor sem, ha nála ez a rendje a dolgoknak. Akkor sem, ha csak azokat tartja meg, akik fölött felsőbbrendű lehet. Idáig ragyogóan játszhatta a nagyfiút, érezte rajtam, hogy félek tőle, meghunyászkodom előtte. Elég volt. Vagyis inkább sok. A hetente felröppenő fenyegető hírek, a többiek hetente ígérgetett elmegyekje. Szombaton K. adagolta szép lassan, hogy mihez kezd, ma délután meg S. Nem bírom kiakadás nélkül hallgatni mások bajait. Rámrakódnak, és összenyomnak.
Egyébként igazuk van. Ez a hely vonzza azokat, akiknek eleve van valami problémájuk, ami itt burjánzásba kezd. Innen mindenki menekül. De Pók mintha lebénítana, mozdulni is alig bírok.
Egyébként is érzem, hogy a február végi határidő valami komolyat, szigorút jelent. És bármit is fel tudnék addig mutatni, nem lenne elég neki. Ha fel tudnék mutatni. Huh.
Várok egy választ. Egy levélre. Nagyon.

Béci megkapta az állást, február elsejétol Mona leköltözik vele Siófoktól kicsit jobbra, egy kertes házba.

Mikor van az embernek ideje beszélgetni? Olyan igazit, ami mélyen érint, amiről tudod, hogy mindketten benne vagytok nyakig. Sokszor, túl sokszor van olyan, hogy se neked, se a másiknak nincs rá ideje. A kedvet most hagyjuk.
Egy ideje csak virtuálisan dumálok nagyokat. Mondjuk ezek hatalmas és durva beszélgetések. Ütősek, barátság-szilárdítók, letaglózok, egymás-megismerők. Nem hittem volna, hogy megy ez így. Mégis valami hiányzik. A másik hangja, mosolya, nevetése. És a szeme.

Végülis tudok járni. Meg nem fáj annyira. Hip, hip, hurrá. Nem, ne vigyél be a sportkórházba. Idonként megtalálom a harmóniát, elkapom a csít, és akkor nem kell a jobb lábamat magam mögött vonszolni.

Ha egy szétesős buli eshetősége fennáll, a következő logisztikai tanácsokat fogadd meg:
- Ne beszélj meg másnap délre találkozót, és egy háromórás, régóta várt mozinézést. Iszonyat szar lemondani.
- Próbálj arra koncentrálni, hogy a telefonod az ágy közelében legyen.
- Ne engedd meg senkinek, hogy álmodban észrevétlenül egy iszonyatosan szoros abroncsot húzzon a fejedre.

Tuti tippek a másnaposság kezelésére:
- Aludj sokat, ne hagyd magad felkelteni.
- Fejfájás ellen egy lórúgásnyi fájdalomcsillapító.
- Jókedv-making és frissítés gyanánt menj fel a 3ashatárhegyre csúszkálni a családdal. Fuss össze Minekkel. Csússz le a halál-csúszkán (irtó hosszú, irtó meredek, irtó buckás és irtó jeges erdei ösvényen) háromszor, egyre gyorsabban, úgy, hogy a végén az autóút előtti fékezésnél az összes hó a képedbe menjen. Csússz le a többiek által kiválasztott, nem annyira veszélyes szánkópályán, szigorúan úgy, hogy a csípőd jobb oldala telibe találja azt a kis fát.
Na, ekkor tutira nem fogsz a másnaposságodra koncentrálni.

A múlt hét legviccesebb mondatai közül a legszebb ez a szombat esti példány volt:
3 díjé van, most éppen C. Templar kever.
Mindez egy privát partin, amikor éppen az egyik legnagyobb favorit DzK ment. :-)
(Őt egyébként azóta imádom, amikor egyszer otthon náthától fulldokolva ötpercenként eszméltem fel álmomból, estefemet hallgattam, és annyira nekem való, iszonyatosan jó zene ment egész délután, hogy beírtam megkérdezni, ki műveli ezt velem. Persze hogy o volt.)

Nagyon rég nem voltam ennyire frenetikus házibulin. Annak ellenére, hogy Jucus bealudt, G. meg az első perc után haza akart menni, magával rángatva Verocskát. Egyszerűen minden klappolt: a zene annyira isteni volt, hogy az elmesélhetetlen, a Pepe-féle (konyhai neonnal spékelt) sarki fény ütött, mint annak a rendje, a ropi a nagyon jófajta, tömör, retro-típusból való, ismerősök jó arányban + a velük mindenhol összeakadok, százszor látott, de nem ismert buliarcok. Ismeretlenekkel való összespannolás összesített eredménye négy, a rég nem látott (persze hogy voma) ismerősökkel való összefutás pedig közelít a végtelenhez.
Emlékeim szerint atomjaimra estem szét, úgyhogy fél ötig kis megszakításokkal táncolnom kellett, nehogy az atomok rosszul kombinálódjanak vagy esetleg leüljenek. A metro nem tett jót nekik, valahogy mégiscsak rossz konformációban értem haza.

A hét toplistás mondatai:
- So you work here? Old buildings...
- Mizujs önnel, hármaska?
- Miafaszvan?
- Nem tudnál nekem holnapra három békát szerezni?
- Pont te vagy depressziós, ilyen vigyori fejjel?
- Ilyenkor nem érzed azt, hogy pofon kéne vágni magad?
- A mosópor arra van.
- Évike, jössz társasozni?
- Talpra! Munkára fel! - Miért? - Mert a munka nemesít. - Főnök, elrabolták Bobeket!

Tegnap este: kultúrprogram Zsófival.
Délutáni mozi Bella Marthával, utána irány a könyvtár. Sajnos Nóri nem ér utol minket, Gábor is csak lassan, így egyelőre csak ketten kiálltjuk a hátán megcsillanó naptól időnként vöröses színű hódpapának, hogy: - Fuss, gyorsan, be a vízbe! -, mikor barnamaci ormótlanul üldözőbe veszi.
- Nézd, ez a Jégmadár, ezt te is ismered. Jaj, drzs, hogy odavágta azokat a halakat!
- Néééézd, most nézd! Hogy eshet már pofára egy madár? - Így.
Mikor észrevesszük magunkat, rájövünk, hogy az egyik nagy kérdésre pont most adtuk meg a választ. Igen. Lehet. Spontán, bármi nélkül. De a nagy kérdés helyére kerül néhány másik, pl: vajon ő is eleve ovis volt, és ezért találtam rá, vagyunk barátok? Egyre inkább hiszem, hogy eleve.
Úgy tűnik, csak mi reagáljuk le a hódot és a madarakat, csak mi jöttünk spontán, és nem a főnöksrác szülinapjára, és csak mi akarunk táncolni. Sebaj. Mi biztosan jót mulattunk.

Tündér hozott egy csokit a hallgatójának (aki persze fiúból van), mert megsajnálta őt, mert szegény péntek délután úgy kb. három fele vizsgázik tündér főnökénél, és még nem evett semmit.

Tündér levelet kapott. Durvát. Lássuk csak:
... vmelyik este megkisertett az ordog. 1etlen emberrel tudok igazan jol beszelgetni, vele erzem csak embernek magam. de nem akarok az agyaba bebujni. vmelyik este nagyon szerettem volna beszelgetni vele, csak beszelgetni (mert o nem kutya, akihez hozzabujhat az ember, ha banata van, es aztan odebbjohet, mert mast nem akar), semmi mast.(...)
annyira megkemenyedik az ember erintes nelkul.
pedig nem szeretem, ha orrba-szajba megerintenek, ahogy egyes emberek teszik, minden ok nelkul....
Húha. A még durvábbakat meg még ki is hagytam. Nem kommentálom. Csak ennyi: dettó.

Etetem a lelkemet. Soulfood Compilation. Szétszed, és egyenként letisztogatja a darabjaimat.

:-)
Ezeket ajánlja nekem megvételre az antikvárium:
Forel Ágoston: Az idegek és a szellem egészségtana ép és beteg állapotban
Bánki M. Csaba: A beteg elme.
Jaj. Megcéloztak.

Tegnap este:
Vinetu az Egy bogár életét nézi, már sokadszor, nagyot kacag, amikor megtréfálom, és barna bársonyos, nem, inkább pajkos szeme, és huncut mosolya egészen az ajtóig kísér. Így látja azt is, ahogy nekimegyek az első polcnak....

- Melyik ez a város? - kiálltja a szerencsétlenül járt, Hősök terén kirakott John Torturro az egyenesen a Lánchídra felhajtó fogatnak. (mi a koncepció abban, hogy a világörökség részét kiretusálták a filmből, nem tudom.) Igen, megint egy film, ami alatt versenyt licitálunk apámmal, hogy ki tudja hamarabb felismerni az orosznak beállított pesti és budai helyszíneket. Fejlődöm, döntetlen.
Igen, ezt a filmet most kellett megnéznem. A múlt heti hábéós, a harmincas évek szövetségi színházáról szóló irtózatosan jó timrobins film után. Imádom azt a filmet, bár a nevét sem tudom. :-) Abban is Emily Watson és John Torturro, meg még sokan mások, kész sztárparádé az a film.
Van valami ebben a fickóban, ami iszonyatosan vonz. Annyira nem szép, és annyira vonz. Imádom a mimikáját, meg a testbeszédét. A nagylebovszkis Hézusz után ez a Luzsin, le a kalappal. Ja, és végre egy szemihepiendes amcsi romantikus film. Értékelem, nagyon.

Megírtam a levelet. Most már tényleg nem lehetett tovább húzni. Annyira, de annyira várom a választ! Nem is tudom elmondani, mennyire jó lenne lemenni Krétára.

Vicces alak lehetett, aki elnevezte ezt a bizonyos fehérjét Hop-nak. Mozaikszó, értelme is van, meg vicces is. Csak hát a fenébe is, fél napig tartott, míg megtaláltam a mínusz nyolcvanon. Mondtam is: Hopp, most megvagy, te Hop.

Nincs kedvem. Felkelni, enni, emberi formát ölteni, bejönni, dolgozni.
Már megint ragyog a nap. Olcsó trükk. Nemveszembe. Már nem. De azért azok a jégvirágok igen kedvesek a ház előtti aszfalton. Azokat köszönöm. Meg a havat a háztetőn. Meg azért a napot is. Jó is az.

Tegnap este:
Most nem kell Monának bökdösnie, nem tudok elaludni, édes álomba szenderülni. Akárhogy ordibálok velük, önmagukat ismétlik, cikáznak, kergetőznek, futják ördögi köreiket, az agyamra mennek. A végére elfáradok, már nincs erőm küzdeni velük.

Már másodszor hív ma, még az is lehet, hogy este tudunk találkozni. Nem. Békát kér tőlem. Hármat. Holnapra. Én meg próbálok nem belesikítani a telefonba.
Everyone's taking everything they can, everything they can.
Nincs több. Kifogytam. Már csak a mócsingjaimon marakodhattok.

Jó a spenót, minek tovább adagolni bele a sót? Spontán könnyömlésre anyám Charlie féle gyógyszert önt a vacsorához. Paradox helyzet, hogy pont ő vígasztal.
Mongol-kínai házi segítőtársunk ezt vágja a fejemhez:
Kötekedés
Csípős szél
Nyelved csípős, féltékeny vagy. Szavaid fájdalmas fullánkok, mindenkit magadra haragítasz. Hosszú böjtje lehet még az ilyen keménykedésnek - jobban tennéd hát, ha megfékeznéd nyelvedet.
Pedig nem is féltékeny vagyok. Egyszerűen csak nem bírom elviselni, ha beskatulyáznak. Senkitől. Ilyenkor ki kell törnöm a falakat, és az sosem fájdalommentes. De én nem vagyok ilyen, vagy olyan. Ne tudja senki előre, hogy mit akarok mondani, ha hirtelen felindulásból felhívom beszélgetni. Nem is tudják. Legfeljebb azt hiszik. És nem mindig vagyok én tündér. Valamikor nagyon nem. Gondolatolvasó meg főleg nem. Ha nem látom, nem tudom, mikor van valakinek rosszkedve, nem tudom, mikor nem lehet vele viccelni. Ez van.
Ne hidd, hogy ismersz. Sok minden van idebenn, amit nem engedek ki egyáltalán, sok minden más, amit csak néhányan láthatnak, kaphatnak meg. De annak feltételei vannak. Sajnos azokat nem adom alább. Lehet, hogy beledöglöm, de nem adhatom.

Igen. Pontosan ezért nem voltam már 10 éve fodrásznál. Bea ma reggel kapott egy esélyt, amit szépen eljátszott. Túl keveset vágott, nem ritkított eleget, és irigy volt a hajamra, ezért jól kifésülte, majd az alját bebodorította. Figyeltem ádáz küzdelmét tincseim ellen. Miért gyűlöli őket ennyire? Miért kell mindent megregulázni? Nemcsak én nem bírom, hogyha ilyet csinálnak vele. Haj kifejezetten ellenkezik, huncutul kacskaringózik, majd egyszer csak begöndörödik. Ilyen. Megváltozni nem fog. Ilyennek kell elfogadni. Így kell szeretni.

Addig jó, amíg van másnap.
Addig jó, amíg mégiscsak van valaki, akinek leírhatod, bármilyen messze is van novemberig, és amíg ilyen édeseket ír vissza, hogy: tudom, draga.
nincs Veled semmi baj a vilagon, te vagy az egyik legnormalisabb, legemberibb leny, akit ismerek.

Tegnap este:
Tanulok járni, de minden olyan bizonytalan. Főleg én. Ne engedjétek el a kezem, most ne! Olyan nehéz lenne újra nekiveselkedni és felállni!
De mindenki csak a saját mankóját keresi, az én kezem most útban van.

Bánt, hogy bántottam. Nem akartam. Nem értem, hogy sikerült ennyire. Nem értem, hogy éreztem rá arra, mivel készíthetem ki, és mi vitt arra rá, hogy megírjam neki. És úgy, hogy nem is éreztem, hogy ezzel bántom.
És fáj, hogy bánt.

Téged meg értelek, tudom jól, hogy pont ma, pont ezen a héten neked iszonyú, és fontosabb neked most odamenned. De reméltem, hogy meghallod. Hogy gyere. Most te segíts.

Hirtelen felindulásból elkövetett talpraállásomat rémisztő zuhanás követte. Rémisztő, mert már tudom, hogy ok sem segítenek. Ok ketten, akiket hívnék, hívok, hívtam, ha kellett valaki.

Elvesztem.
Elvesztettek.

Egyre nagyobb itt a zűrzavar. Valaki rakjon rendet. Én már feladtam.

Francba az egésszel!
Egy levél, egy hogyvagy elég ahhoz, hogy kiboruljak. És persze ez fokozható, gerjeszthető.
Etetem a sejteket, itatom az egereket.

Kicsit megijedtem. Mi lesz, ha folytatom ezt az egészet, és megszabadulok Grésztől, és a végén itt maradok csupaszon?
Kezdek kiüresedni. Már nincs itt a szorongás, az örökös félelem, amivel egy évig éltem együtt, és amitől józanul alig-alig tudtam szabadulni. Félek, hogy túl sokat kiirtott belőlem ez az egész. Mi van, ha tényleg üres vagyok itt legbelül? Ha teljesen megevett a rozsda, amit pergetek le magamról?
Ki vagyok, ki lettem? Igazán senki sem tudja, senki nem ismert annyira előtte, hogy megkérdezhetném tőle, megvagyok-e még valamennyire. Csak magamnak mondhatom el, hogy nem hiszem.
Mennyi változás után mondhatod el magadról, hogy még önmagad vagy? Mik azok az elvek, fogalmak, elhatározások, amiket semmi áron nem adsz fel? És mi történik, ha mégis?
Jönne már a tavasz!

Tegnap azt hittem, viccesen ironikus vagyok, kuncogtam is nagyokat levélírás közben, de a reakciók alapján csak szimplán tapló voltam. Szoricsek.

A mai nap elég gázosan indult. Kiderült, hogy a zöld jónőszoknyába csak térdig raktak bélést. Ez éppen itt benn jól jön, mert az egyetem úgy döntött, ha már fizetni nem tud jól, legalább jól befut alánk.
Szegény Kata. Nem elég, hogy minden szarért o rohangál, ráadásként kifogyott a CO2 palack a termosztátból, amihez csak o ért, és odakozmált a desztilláló. (nem. nem vagyok hajlandó elhinni, hogy én zártam el a hűtővizet és vettem le a csepegést. ennyire nem vagyok szórakozott. most nem.)

Itt van Krisz Londonból és Natasa Szegedrol. Krisz a 'téma' nagymenője, ma az o előadása miatt borul sok minden. De arra tényleg be kell ülni. Natasa irtó édes volt, megismert, puszit adott. Pedig csak két konferencián voltunk együtt, és akkor sem sülve-főve, csak néha beszélgettünk egy nagyot. Összeházasodtak, és Londonba költözik, ha befejezi a péhádéját. Na ok például szépek együtt.

Mi jó, és mi rossz? Gonosz lennék? Hiszen gonosz az, aki szánt szándékkal olyat tesz valaki mással, ami neki rossz. Tudom, hogy ma szegény helának nem tettem jót. Holnapra, holnaputánra látszik majd rajta, hogy nem érzi jól magát. De ha minden jól megy, nekem ez jó lesz. Faramuci helyzet. Kizsákmányoló vagyok.
Milyen lehet sejtnek lenni? Ha lehet, nem szeretnék kihasznált sejt lenni, olyan, akibe egyszercsak valami csúnya, rossz plazmidot beleraknak. Hmm. Nem is lenne rossz horrorfilmnek. Termtud, ismterj horror: A sejtek rémálma. Szólok rácANDrásnak, jó kis téma.

Vicces. Fél kilenc van. Már négy óta kihaltak a folyosók. A steril labor ajtajában azért összetorlódunk mi ketten, akik a két intézetben összesen lézengünk. A srác a ritterből. Akinek két éve (istenem, már két éve) én tanítottam meg, hogy hogyan kell sds-gélt önteni, meg blottolni. Most mondd, hogy nem kicsi a világ. Ő a kettes biokémen péhádézik, én az egyesen. És ő az élő példa rá, hogy meg lehet csinálni. Igen, ott dolgozni, és mellette máshol péhádézni. Ő bírja, csinálja. - Kell a pénz lakásra, - mondja - tudod, tavaly megnősültem.
Kölyökképű emberek gyűrűt pakolnak egymás ujjára. Nem korai ez még? Vagy csak én nem merem, tudom, akarom vállalni a felelősséget? Vagyis nem tudnám, merném, akarnám. Ha. Ha.

Lassan megy az idő. 4 órás bál van, inkubál. Teszem a semmit, nagy hévvel.

Elgondolkodtató. Ahogy elnéztem azt a szőke, hercig bajuszos srácot a BK-ben, meglepődve konstatáltam, hogy iszonytatóan vonz elnagyolt, de nem erőltetett nőies mozdulatainak lágysága. Hmmm. Egy csöppet perverz.

Kedd este végleg eldőlt a csata, a Nátha kontra Én mérkőzés, Nátha javára. Ezért szerdától orvosi rendelvényre otthon maradtam. Kényszer-szobafogság - sikított fel Grész. - Hogy bírjuk ezt ki? - Grésszel, ésszel, sehogy. Be is indítottam a Grész-likvidáló akció-sorozatot. Az elmúlt pár nap eredményei:
Akció1: tisztázzuk, most mi is van. Felhívtam, elhívtam, megkérdeztem. - Nem tudom, - válaszolta - és nem is akarok gondolkodni rajta. Este ki fogsz borulni? - kérdezte kedvesen. - Nem. - Én sem. - Fenéket. Kiborult. Tudtam, de akkor is meg kellett kérdeznem, hogy én ne boruljak ki többet. Bejött. Azóta is furcsállom, hogy amikor végre kinyögtem, miért hívtam, oltári nagy nyugalom szállt meg, ami azóta is megvan vele kapcsolatban.
Akció2: Megírtam egy zeba levelet Petykának az albérlet-sztori miatt. Annyira, de annyira jól esett, komolyan egy hatalmas kő gördült le kicsinyke kebleimről. Kicsit zicces volt már az ezutáni telefonbeszélgetés, de tisztáztuk, túléltem, megmondtam.
Akció3: Cikket olvastam. Élveztem, érdekelt, és nem pánikoltam be tőle. Igaz, kicsit félelmetes az a három kupacnyi szakirodalom, ami még rám vár az íróasztal mellett, de nem adom fel.
Ami még történt:
Cicó is belépett a csí-maker fun clubba. Most már hárman vagyunk. Cicó, Vivi, meg én. Hárman bámuljuk áhitattal a szivárványszínű cikázó foltokat a falon. Cicó egyébként előlépett kibajófej, édes, már-már kedvenc maccsá. Nincs is annál meghatóbb, mint amikor egy álmos fejű kiscica megsimogatja a náthától felpüffedt arcodat.
Jött ösztöndíj, de nem az emelt, és szó sincs visszamenőlegről. Így a szombati szolíd shopping eredménye egy arckrém és két jónőcis hosszúszoknya.

Na
Hát most már elmondhatom, hogy ilyet is csináltam....
Próbáltam a január elseje óta írt dolgaimat word-ből berakni, de ezek a benti gépek katasztrofálisak. Mindegy, kezdjük mától.

Nem, nem és nem. Soha többet. Tegnap este harmadszor estem ugyanabba a csapdába, amilyen naiv liba vagyok. Pedig tényleg tudhatnám, hogy ilyen sörözésekre elhívják őt is. Ő pedig el is jön. Szomorú és kiábrándító, amikor az ember rádöbben, hogy fogalma sincs, mi fogta meg az expasijában. Idegesít, az agyamra megy, legszívesebben letagadnám, hogy ismerem. Pedig három és fél évet nem ér letagadni. És Vele jópofizik, Őt nyaggatja, Neki mondja a vicceit. És azt meséli az úgynevezett haverjainak, meg nekem, hogy mennyire rossz egyedül lenni egy albérletben. Igen, azt hiszem ez volt az, amitől tegnap este besokkoltam. Na jó, azért ennyire nem volt szörnyű az este, csak a legvége, meg amikor hármasban sétáltunk a Blaháról hazafele. Na ezt soha, soha többet. Ez az első újévi fogadalmam.

Még mindig nem jött ösztöndíj, pedig reggel kiderítettem, hogy 2001. szeptemberében kaptam meg az elsőt, vagyis nincs havi csúszás. (A kiderítési akció közben előkerült a szombati hiszti kiváltója, az egész álló nap keresett tollkupak.) Ezek szerint bármikor megjöhet a nagy lé, az emelt, amit a rég eltervezett dolgokra lehet költeni. Iszonyat. Mármint csóró egyemistának lenni.

A már régóta meglevő 'nincskedvemsemmihez, plánenemdolgozni' hangulat ma szőrén szálán eltűnt. Elkezdtem lelkesedni. Remélem nem múlik el hamar. Komolyan élveztem, hogy egyedül vagyok a laborban, azt, és úgy csinálok, amit és ahogy akarok, zenére, teaszünettel. Esélyes azonban az első negatív eredmény utáni lelombozódás, de felcsigáz maga a tudat, hogy tudok még lelkes lenni. Előre.